1940 nyarán lettem először bölcsészdoktor, aztán okleveles középiskolai tanár, s kezdtem meg az oktatómunkát a református anyaszentegyház országos hírű leánynevelő intézetében, a Dóczyban, amelynek képét majd az Abigél című regény villantja fel. Lelkes tanár voltam, azzal a titkos céllal kezdtem a tanítást, hátha létesíthető volna olyan iskola is, ahonnan a gyerekek nem kívánkoznak hazamenni, mert szinte mindent megkapnak, tudást, jellemformáló nevelést, a társadalomba való beilleszkedés kiskátéját. 1945-ben szülővárosom adott helyet az újjáépítendő Magyarország első felelős kormányának, s a kultuszminisztérium egyik államtitkára megkérdezte tőlem, felcserélném-e egyházi állásomat minisztériumi szolgálati hellyel. Gondolkodási időt kértem, de hamar igent mondtam, azt hiszem, főleg apám csöndes mondatára: ťMég nem tudod, hogy hívnak, mi a valódi elhivatottságod, még azt sem, hol lakol majd véglegesen. Most az élet kérdezett meg, felelj az életnek.Ť Feleltem, otthagytam Debrecent, a minisztériumban először filmügyi referens lettem, aztán irodalmi előadó, később miniszteri titkár, közben férjhez mentem, és magánéletemmel párhuzamosan folyt a magyar történelem is. Mire apám célzása világossá vált és megértettem, író vagyok, egy másik író, Szobotka Tibor felesége és alighanem ezentúl Budapest lesz állandó lakóhelyem, már szedhettem is a sátorfámat, mint osztályidegent, eltávolítottak a munkahelyemről pár nappal miniszteri tanácsosi kinevezésem előtt. Férjem nagyjából ugyanakkor vesztette el műsorfőigazgatói állását a Rádióban. Én viszonylag hamar elhelyezkedtem, egy általános fiúiskola alsó tagozatában foglalkoztattak, férjem szenet hordott a Józsefvárosi pályaudvaron, egyikünk se kommentálta érzéseit. Mint írók elnémultunk mindketten, én csak a nyilvánosság számára, mert ötvenhatig és utána még néhány esztendeig a forradalom sebeit gyógyító időszakban csak magam és az asztalom számára három regényt írtam, a Freskó-t, Az őz-t és a Zsófiká-t. Akik kizavartak a minisztériumból, meg akartak alázni, de Isten elmosolyodott, mint születésemkor, amikor egy hét életet igértek nekem az orvosok, és azt mondta odafenn: megint nem számoltak azzal, hogy ő dönt mindenről. Nehezen hihető, pedig igaz, én az iskolában a gyerekek között boldog voltam, írói látásom optikája kitágult, egyszerre három nemzedék gondjait ismerhettem meg. Ezekben az években többet hazudtam, mint bármikor életemben, börtönben levő vagy körözött apa gyerekéről beírtam az osztálykönyvbe, az apa tbc-vel kórházban, vagy ha nagy baj volt a szülővel, holtnak nyilvánítottam, erkölcsi érzékem állt a gyerekeket zaklató hatóságok és a kisfiúk közé. Én az elemi oktatás megkezdéséig csak a nagyon művelt értelmiségiek életét ismertem, most enyém lett először a Teréz-, aztán a Józsefváros, gondjaival, titokzatos házaival, sajátságos összetételű lakosságával, a pléh-Krisztussal, aki lábához a legvadabb marxista időkben is naponta friss virág került. Így és ezeken a helyszíneken született meg Zsófika története, amely minden könyvem közt a legnagyobb visszhangot eredményezte, bánatos marxista kritikusok élték át, hogy a könyv megjelenhetett, és hogy a visszhang elnémíthatatlan, mert a Freskó jogát már megvették a nyugatnémetek és nem szerencsés vitát kezdeni a nemzetközi könyvpiaccal. A könyv egyébként, mire nyomdába került, már azonos volt az író pedagógiai végrendeletével, hivatásos író lettem, akkor már az lehettem szégyen nélkül, s így épült be Budapest két kerülete az én életembe is, mint nagy kollégáim, Krúdy vagy Kosztolányi vagy Molnár Ferenc életművébe. Zsófika, azaz ha lett volna ilyen tanítványom, a helyszínt tekintve a nyolcadik kerület Horváth Mihály téri iskolájában lett volna található. Mikor a könyv első kiadása eltűnt három nap alatt, Isten megint mosolygott, és azt mondta: Na ugye.
