Arccal ​a múltnak egy lemur kutat az emlékei közt. Hátraarccal a jövőnek menetel vissza a sorkatonaságig. Addig a helyig és időig, ahol „férfi lesz az emberből"; egyszerre magányos és társas lény, és ahol az ő kapott neve innentől: Csont. Lemur-idegenséggel szemléli magát és a közös nyűgöt, a laktanya férfiszagú rutinját, a mókákat és a megaláztatásokat. Nem lemurnak való hely. A számára talán legveszedelmesebb környezetbe csöppen, hiszen ha túlságosan elszaporodnak körülötte a hasonszőrűek, képes a vesztébe rohanni. Ha folytatja régi mániáját, és lelkiismeretesen szótárazza a világot, akkor talán lesznek fogalmai, akkor talán megmenekülhet. És hogy vajon segít-e a megértésben, ha az ember egyszerre nemcsak Csont és lemur, hanem egy meztelen aggastyán is?… A Mintha élnél (1995) és a Pompásan buszozunk! (1998) regények után Garaczi László újabb lemur-vallomásában az elbeszélő felnőtté válásának lehetünk tanúi. Ennek a beavatódásnak az élménye egyszerre keserves és üdítő, az emlékezés nyelve pedig érzékeny, leleményes és pontos.

Van egy titokzatos híd a Városligetben a Hősök tere és a tó között. „Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek.” Garaczi László mára már klasszikus lemur-sorozatának újabb emlékezetes része erre jár. Az elbeszélői hang egyszerre naivan gyermeki és a vénnél is vénebb; a folyamatos múlt intenzív jelenléte alakítja-tagolja ezeket a kisprózai mesterfutamokat. A regény apró elemekből épül fel, és az egész árnyéka a hiányt rajzolja ki. Garaczi közelről pillant az emlékezet és a felejtés tárgyaira, megfigyeli a múltat, leírásai az érzékeinkre hatnak. Ennek az írásművészetnek ízei vannak, mégsem hangulatpróza. Melankólia és pátosz, szerelemsorok és egyedüllét, város és liget. Földalatti a szöveg felett. És szeretetteljes irónia. Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája.

A Hasítás Garaczi László kultikus-klasszikus regényciklusának ötödik kötete. A magyar próza egyik legjobb stilisztája ezúttal is ironikusan és a rá jellemző érzékenységgel közlekedik keresztül-kasul a múlt és a jelen, egy lehetséges élet pontjai között. Garaczit olvasva mindig időben vagyunk: az elbeszélő kisgyerekkora, kamaszkora, írói pályakezdése és harmincas évei is megjelennek a regényben. Csigalépcsőn haladunk a múlt felé, és a mindenkori jelenlét tükröződik a Városliget egén. Álmodozások sora. A Hasítás pulzáló korrajz, lapjain megelevenednek a közelmúlt évtizedei, hősünkkel együtt lődörgünk a Felszabadulás téren, csavargunk Párizsban és Berlinben. Emellett pedig a könyv varázslatos játék az életrajzi regény lehetőségeivel, azzal, hogy valóban mi a fikció.